Ki írta? – Selina Olivieri

Selina Olivieri – Egy elszabadult metróállomás lélekhangja

Valami felcserélődött. Valami fellázadt. Nem olvasta el a működési szabályzat idevonatkozó fejezetét. Helyette kitörölte a szeméből a szerelvény porát, és megdermesztve az alagútban keringő évtizedes huzatot, felrúgta a tradíciókat.

Egyvalamit hagyott: az űrt.

Az aluljáróban egyetlen biztos pont a hajléktalan két nagykabátja, a nyári és a téli, szaguk stabilan áll a kétségbeesett hamburgerzabálók útjában, és konokul csípi az öltönyös férfiak szemét.

Az öltönyös a karórája stopperfunkcióján ellenőrzi a metrószerelvények érkezési gyakoriságát, és gondolatban a BKK topikjára szánt anonim bejegyzését fogalmazza.

Az újságárus nem siet sehová, nem is fél, csak ordít: Valaki vegyen már egy nyavalyás lapot, mert azt mondták a statisztikusok, hogy az emberek 6 százaléka olvas újságot. Hol az a hat százalék? Másik aluljáróban?

Én sem sietek sehova. Ezért az ellenkező mozgólépcsőt választom. Az lassabban visz oda, ahova nem sietek. Nekem csak egy célom van: a céltalanság. De az precízen!

A mozgólépcsőn lökdösődnek, nem vesznek róla tudomást, hogy én nem arra megyek, mint a statisztikai átlagpolgár. Jelenléti ívemet a levegőbe írom, csupa nagybetűvel. A nem mozgó mozgólépcsőn gondolatok jönnek-mennek, egyik cammog, másik kettesével szökell, ők a másik világot képviselik, az akarat-nélküli és cél-nélküli gondolatvilágot. A gondolat még nem késztetés a cselekvésre, el lehet ásni a kert végében.

Az a metró futott be önállóan, a világmindenség éppen azon a pontján, ahol rád vártam. Nem voltál rajta, mert nem tudhattad, hogy veled leszek.

A metró megállt. Ahogy csak metró tud megállni. Valami megváltozott.

A metróállomás egy csupasz gödröt hagyott maga után, elindult a sínen. A metróvezető a sapkáját vakarta: Itt vagyok hát.

Valami elveszett. A metróállomás. Valami lett helyette. A metrószerelvény.

Valami felcserélődött. Csere után más lett, de nem én. Még mindig nem én. Valaki más. Mert valaki felcserélődött.