Te írtad? – Bryan

Bryan – Az utolsó villanás

Rohantam volna, talpam alatt harmonikává gyűrődött rongyszőnyegbe rugaszkodva, körülöttem aknamező tarkállott, a kisház betört ablakán golyózáport lengetett a tavaszi szél.

Elkezdtem úszni. Szerencsémre csak két golyót kaptam, azokat is a kisebb fajtából, mert sok, nagy golyó lehúzott volna a sekély vérpatak aljára. Farkasszemek meredtek rám, a túlparton a halál leselkedett. Az erdőszélén, ahol nem jó lakni, lángolt a szenvedély, fölötte bőszen forgott a nyárs.

– Ez csak a kezdet volt, ne gondolj még a végső bemutatásra! – A férfi mondatai kopogtak a tetőn.

Kiértem a körútra, ahol már nem hallatszott a dübörgés. Nem tudom, miért, de valamiért úgy éreztem, hogy innom kell egy sört. Eléggé közel jártam egy talponállóhoz, hogy biztos lehessek benne, ide be kell mennem.

Nem tudom pontosan, hányadik sörnél tartottam, mikor két szovjet tank tartott felém. Láttam az üvegen át a lánctalpak tömény araszolását. Tudtam, hogy szaladnom kell, ahogy csak a járda bírja, de nem tudtam pontosan, hány óra van.

Arra tértem magamhoz, hogy remegett alattam a föld, zajosan járt a villamos. Egy síró lányt láttam, és sírtam, ahogy bírtam. Még mutatni akartam neki valamit, amiből megértene mindent, letöröltem a vércseppeket, ránéztem a szerelmemre, akit most láttam először, és gyötrelmes kínlódások közepette vártam, hogy legalább a lelkeink egyesüljenek szférák zenéjében, és legalább egyszer rám villantsa kék vagy barna szemét.